Az elmúlt 80 év...

A Nitrokémia Ipartelepek Rt. mint oly sok dologban, a vitorlázás  életrehívásában is döntő szerepet játszott Balatonfűzfőn. Az úgynevezett vízkivételi mű, illetve a csatorna, amely természetesen elsősorban ipari célokat szolgált, kíváló környezetet teremtett nem csak a vitorlázó, hanem az evezős sport felvirágoztatásához is. A vízkivételi mű 1920 és 1928 között épült, s lelkes sportemberek a harmincas évek elejétől egyre inkább alkalmassá tették a vízi sportok befogadására. A korabeli sportolók természetesen elsősorban a Nitrokémia tisztviselői közül kerültek ki. Jó táptalaj volt ez, hiszen maga a vitorlázás feltételez bizonyos természettudományos-elsősorban fizikai, aerodinamikai és mechanikai-ismereteket, másrészt a természeti erőkkel való együttműködés képességét. Ez a sportág az, amely talán a legösszetettebb igényeket támasztja művelőjének szellemi képességeit és fizikai erejét ügyességét illetően. A vitorlázó mindig tudja, honnan fúj a szél, sőt azt is, a következő pillanatban melyik irányból várható és milyen erősséggel. A változásokra azonnal reagálnia kell, mindezt bonyolult szabályrendszer ismeretében, hiszen adott esetben a vízi KRESz ismerete nélkülözhetetlen a balesetek elkerülése céljából.

  A mai kikötőben 1935 körül épült a közel, s távol minden bizonnyal páratlan szépségű csónaktároló hangár. Az azóta kisebb toldásokkal-fedett és nyitott színekkel kiegészített-de jórészt eredeti formájában fennmaradt építményt eredeti erdélyi fenyőből székely ácsok építették. Fiatal versenyzők keze munkáját dícséri az ötvenes években társadalmi munkával épített klubház.Az egyesület, megalakulása óta kettős tevékenységet folytat, melyek közül az egyik a kikötő működtetése és a vitorlás oktatás szervezése(gazdasági tevékenység), míg a másik a versenysport és (elsősorban az ifjúság számára) sportprogramok szervezése. A kilencvenes évek végén is rendszeresek a vitorlástáborok, amelyeket hetes turnusokban tartanak meg a tizenöt év alatti korosztály számára (Optimist), illetve a felnőtteknek (Kalóz és ennél nagyobb hajók). A sportélet csúcsát egyértelműen azok a teljesítmények jelentették, amelyeket a Nitrokémia Vitorlás Klub versenyzői színvonalas versenyeken gyakorta külföldi vizeken nyújtottak.

  Mindenképpen meg kell említenünk Holényi Imre sporttársunk nevét, aki 1960-ban a római olimpián a repülő hollandi hajóosztályban kormányosként versenyzett. Ugyancsak többször öregbítették külföldön szakosztályunk hírnevét ekkoriban Fekete György, Czimer Lajos, Tolnai István, Dominek Béla, Kelemen István, Muhi István, Rajos Ferenc és még sokan.Csakúgy, mint manapság, a klub már kezdettől fogva segítette a tehetséges ifjú versenyzők szárnypróbálgatásait. A 60-as években a kalóz mezőny szinte rettegte Király Ferenc nevét, aki többször tört sikerre az ifjúsági bajnoki címért. Ugyanebben az időben előkelő helyen jegyzett csapat jött össze finn dingiben (Logodi Gábor, Mendebaba Rádó, Tolnai Béla, Király István). Mint korábban utaltunk rá, a technikai hátteret mindehhez (igen költséges technikai sportról lévén szó) a Nitrokémia biztosította, a versenyzéshez szükséges anyagi hátteret pedig a klub költségvetése fedezte.

  Különlegességnek számít a Zsiga motoroshajó, amelyet a gyár szakemberei saját kezüleg terveztek és építettek 1960-ban. A balaton talán legszebb motoros kishajóját a gépészeti osztályon tervezték és a központi gépműhelyben építették meg. A motoroshajóra mindenképpen szükség volt a versenyre járáshoz.Az idősebbek még élénken emlékeznek azokra a párás reggelekre, amikor a Zsiga 20-25 hajóból álló konvojjal húzott ki a hajnali kikötőből, hogy délelött tízre mondjuk Balatonföldváron a fűzfőiekkel együtt rajtolhasson el a verseny mezőnye. A verseny izgalmai után keresve sem lehetett volna romantikusabb éjszakai szállást találni, mint a vitorlásokon felállított sátrak oltalma alatt. Mindezt azzal együtt képzeljük el, hogy az akkori felszerelések akkoriban meglehetősen kezdetlegesek voltak, híre hamva sem volt még a mai ˝szuper˝ vízhatlan ruháknak. Ami volt, jórészt a versenyzők maguk varták, de nem csak a ruhákat, hanem a vitorlákat is. A nagy kísérletezések időszaka volt ez, különböző szabásminták voltak forgalomban kis-, közepes- és nagy szélre.az ilyen tisztes, de mégiscsak amatőr munkákat a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején szorították ki a gyári, műanyag (terilén) alapú vitorlák. Ezideig természetesen a hajótestek is fából készültek, s ebből a természetes anyagból nem is akármilyen hajók készültek. Kiemelkedett szakértelmével a korabeli hajóácsok közül Füke Sándor, balatonalmádi-ban élő mester.

  A hetvenes évek elején új divathóbort hódította meg az ifjúságot, a windsurf és átmenetileg még a vitorlázást is háttérbe szorította. A nyolcvanas évekre szép folyamatosan megszünt a vitorlázás, mint sport Balatonfűzfőn. Egy ilyen múltú szakosztály azonban még poraiból is képes újra feltámadni, mint ahogyan ez meg is történt a nyolcvanas évek elején, néhány lelkes szülő (korábbi versenyző) összefogásával.Nekik köszönhető, hogy először (a dolgok természete szerint) optimist hajóosztályban kezdtek versenyezni az egykori sportolók gyermekei. Ekkor azomban rá kellett döbbenie az egyesületben tevékenykedőknek, hogy az igencsak meghatározó technikai feltételek dolgában a magyar élmezőny már erősen elhúzott a fűzfői adottságoktól. Az egyesület elhatározta hát, hogy új eszközöket (szörföket, hajókat) vásárol, illetve szponzorok felkutatásával újra megteremti a balatoni versenyeken való részvétel anyagi alapjait. Kovács Tibor vezérigazgató a műszaki fejlesztési alapból tíz új kalózhajó megépítését engedélyezte. Ezzel újra megteremtette a balatoni versenyzés alapjait, s elsősorban az ifjúsági versenyzők szorgalmának és kitartásának köszönhetően el is kezdtek jönni az eredmények, először az Optimist, a 420-as hajóosztályban is. Ebben az időszakban a szakosztályon belül népszerűségét és eredményeit tekintve, két igen erős csapat működött: a szörfözőké és a vitorlázóké, így nem csoda, hogy minden évben volt fűzfői illetékességű magyar bajnok. 1992-ben Király Zsolt nagy reményekkel készülhetett az olimpiai részvételre, de sajnálatos módon a vitorlás szövetség szörfversenyzőt nem delegált az olimpiai csapatba.

  1993-ban a szakosztály önálló jogi személyiségű egyesületté alakult, azaz szinte teljes mértékben a saját lábára állt. Március 21.-én 35 alapító tag létrehozta a Nitrokémia Vitorlás Klubot. A klub tevékenysége elsősorban az ifjúsági versenysportra, a versenyzők nevelésére irányul. Természetesen sokan vannak ennek ellenére akik (már csak) kedvtelésből vitorláznak.Emellett néhány felnőtt versenyző-s ez is jelent valamit!-saját hajójával az egyesület színeiben versenyez, jelentősen hozzájárulva az év végén készített eredménylistákon való előkelő helyezésekhez. Az egyesület a vitorlázásnak csak egy bizonyos területét fedi le, de a kishíján 40 balatoni egyesület közül így is stabilan az 5.-8. helyen áll. Nélkülözhetetlen segítséget nyújtanak a szponzori támogatások, amelyek lehetővé teszik azt, hogy a klub tehetséges sportolói ne csak a balatoni versenyeken, hanem nemzetközi szinten külföldi versenyeken is eredményeket tudjanak produkálni.

  A klubélet napjainkra kiteljesedni látszik, ahogy az egész ország is halad a polgári társadalmakban elfogadott normák és szokások meghonosodása felé. Tanúskodnak erről az évről-évre megrendezett családi vetélkedők, az öregfiúk öbölbajnoksága és más közös klubrendezvények.

                          Összeállította: Berki Kálmán szakosztály elnök

Külön köszönet id. Király Ferenc-nek az illusztrációhoz nyújtott segítségéért. 

 A Klub hivatalos oldala >>>  

Fűzfői vitorlázás története

Adatok a fűzfői vitorlázás történetéhez 1940-1956 között 

Az első vitorlás hajók Fűzfőn a harmincas évek legvégén jelentek meg. Addig a fűzfői öböl kitűnő széljárása ellenére vitorlások által csak ritkán látogatott terület volt. Ritkán tévedtek be az öböl mélyére kenesei vagy almádi, még ritkábban távolabbi balatoni kikötőkből induló vitorlások.

1942-ben tíz, 1943-ban pedig már 13 vitorlás állt a fűzfői kikötőben. (Közülük hat Kalóz típusú hajó volt, a többi 22-es jolle, 25-ös turajolle, balatoni dingik és osztályon kívüli tőkesúlyos hajó). Négy jégvitorlás is látható volt majd minden nap a háborús évek meglehetősen szigorú telein az öböl jégpáncélján.

Ezek a hajók részben magántulajdonban, részben vállalati (sportegyesületi) tulajdonban álltak. A Nitrokémia Ipartelepek a vízi sportolók, elsősorban a vitorlázók részére 1943-ban szép, nagyméretű fából készült hangárt építtetett. Ez az építmény ma is meg van.

         A fűzfői, háborús évek alatti vitorlázásnak sporttörténeti érdekessége van, feltétlenül érdemes feljegyezni a hazai sporttörténelem évkönyveiben. 1942-től kezdve ugyanis a vitorlázást nem csak gyári mérnökök és tisztviselők, hanem fiatal fizikai dolgozók is megtanulták és gyakorolták. A mintegy negyven főnyi rendszeresen vitorlázó sportolónak ugyanis közel a fele fizikai dolgozókból került ki, főleg műszerészek, villanyszerelők és vegyipari szakmunkások. Közismert, hogy 1945. előtt egyetlen vitorlás klubban sem sportolhattak fizikai dolgozók, csak a „közép” és „felső” osztály szerencsés tagjai

Nem írott szabály tiltotta el a munkásosztálybélieket a klubtagságtól, hanem a le nem írt társadalmi korlátok: fizikai dolgozónak eszébe sem jutott felvételét kérni. Munkásember Magyarországon vitorlás sportot kizárólag mint fizetett hajóslegény üzött. A fűzfői példa egyedülálló kivételnek számított. A háború utolsó két évében, pontosabban 1942 és 1943-ban fűzfői fizikai dolgozók rendszeresen részt vettek a balatoni vitorlás versenyeken.

            1944 végén és 1945-ben a hadiesemények alatt a hajótároló hangárt ó majd tehénistállónak használták. A hajóállomány sok viszontagságot szenvedett, de szerencsére csak kis része pusztult el és a versenyzésre alkalmas hajók nagy része viszonylag könnyen helyrehozható volt.

              A háború után csak 1946-ban nyílt lehetőség arra, hogy a vitorlázó élet lassan újra meginduljon. Az újjáalakult Fűzfői Atlétikai Klub (átmenetileg akkoriban Fűzfői Munkás Testedző Egyesület) vitorlás szakosztálya most túlnyomórészt fizikai dolgozókból állt. Szerepeltek köztük természetesen azok is, akik a háború alatt megtanulták, űzték és megszerették ezt a sportot.

             1947-ben a szakosztálynak tíz hajója és két jégvitorlása volt. A hajók közül hét Kalóz és egy 22-es versenyjolle, valamint egy O-jolle felszerelése, nagy utánjárással beszerzett egyiptomi macco anyagból készült vitorlázata folytán versenyzésre alkalmas volt. A tagok létszáma ebben az időben 35-40 fő között mozgott.

             A következő években a hajóállomány tovább emelkedett. 1949-ben a szakosztálynak 15 Kalóza volt, magántulajdonban egy Olimpiai-jolléja, egy 22-es versenyjolléja, egy 25-ös túrajolléja. 1950-ben a szakosztályi tulajdont képező állomány tovább bővült egy Csillaghajóval, 4 Szalonkával, majd 1951-ben még egy Csillaghajóval. Időnként a hajóállomány egy-egy elavult tagját kicserélték, lényegesen 1956-ig a hajók száma nem változott. A balatoni versenyeken a hajóállomány 70-80 %-a rendszeresen részt vett. 1949-től kezdve 10-12 Kalóz, 3-4 Szalonka és 1-2 Csillaghajó.

            A szakosztály létszáma is fokozatosan emelkedett: a rendszeresen vitorlázók száma elérte a 60 főt, a nem rendszereseké jóval meghaladta a százat.

             Az 1947-ben megújuló vitorlássportnak varázslatos meglepetése volt a fűzfői szakosztály (tulajdonképpen az első hazai munkás vitorlázó szakosztály) versenyzőinek és hajóinak megjelenése a balatoni versenyeken. 1947-ben a jórészt vitorlás múlttal alig rendelkező fiatalok a nagy múltú klubok  neves vitorlázóival teljesen egyenrangú ellenfelekként vették fel a küzdelmet. 1947-ben az összesített éves pontversenyben minimális különbséggel a harmadik helyre kerültek, a következő években azonban az évenkénti pontverseny táblázatának élén álltak egyre növekvő fölénnyel. Csak 1956 felé vált a küzdelem kiegyenlítettebbé. Fűzfői vitorlázók közül került ki legtöbbször a Kalóz vagy Csillaghajó és Szalonka hajóosztály bajnoka, a kishajók részére akkoriban még engedélyezett Földvár-Keszthely versenyek győztese, a „Fehér Szalag” Kalóz vagy Csillaghajó győztese. Számtalan Kalóz csapatbajnokságot nyertek. Fűzfői vitorlázó nyerte az 1956-ig nagyon ritka nemzetközi versenyek közül a brnoi Kalóz versenyeket, az ausztriai Traun-see-i Csillaghajó regattát és a Balatonon rendezett magyar-jugoszláv vetélkedőt. A válogatott keret tagjainak egy részét mindig fűzfőiek alkották, és nem egy válogató verseny győztese fűzfői volt. Ezen felül a kishajó ( Kalóz és Szalonka ) valamint Csillaghajó mezőnyökben a  fűzfői hajók majdnem mindig szorosan a győztes mögött felsorakozva végeztek.

                 Mi volt a fűzfői vitorlázók sikereinek titka?

                 Az egyik mindenesetre a páratlan fiatalos lelkesedés és sportszeretet. A szakosztály tagjai minden szabad idejüket a vízen töltötték. Erre sokkal több lehetőségük volt, mint a többi klubok jórészt Budapestről hétvégén leutazgató tagjainak. A fűzfői versenyző hétköznapjának délutánjai a fűzfői öbölben teltek el állandó gyakorlás és háziversenyeken való részvétel közepette. A hétvége a verseny színhelyére való oda és vissza vitorlázással és a versenyen való részvétellel telt el tekintet nélkül az időjárásra. Nyaranként átlagosan kétszer kellett Keszthelyre vitorlázni, kétszer Lellére és Szemesre is, és csak a fennmaradó hétvégek voltak könnyebbek egy-egy kenesei, földvári, siófoki, füredi vagy almádi illetve alsóörsi kirándulással. Ezeket a hétvégi hajózásokat az esetek nagy részében vitorlával és nem motoros vontatással kellett megtenni. Volt ugyan a szakosztálynak  egy  -  valamelyik osztrák tóról származó -  motorosa, melyet a szovjet Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól kapott jelképes csereértékért. Ez a motorcsónak azonban többször volt javításban, mint üzemképes állapotban és a fűzfőiek nem is szerették a vontatást; annyira élvezték a vitorlázást, hogy szívesebben vállalták a fárasztó, sokszor viharos esős utakat akár Keszthelyig is, mint a zajos motor után a „passzív” sportot. S ez így volt viharos, esős időben is. Csak 1953-54-től kezdve jött divatba Fűzfőn is egyre inkább a motoros vontatással való közlekedés a versenyek színhelyére. Mondani sem kell, hogy az aztán nem vált a vitorlás tudás javára.

               A másik titka a sikereknek eleinte kétségkívül az a körülmény volt, hogy a háború utáni első években a fűzfőiek a gyártól több támogatást kaptak, mint a többi klubok. Ez a támogatás nem annyira pénzbeli volt, mint inkább anyag és műhelyek rendelkezésre bocsátása a vitorlázó szakosztály jóformán minden szakmához értő fiataljai számára. Nem volt tehát probléma hajójavítás, famunka, szerelék készítés, sőt vitorlavarrás sem. Az első évejben ez technikai fölényt  jelentett a többi egyesülettel szemben. Az 1950-es évek elejétől azonban ez a helyzet lassan változni kezdett az ellenfelek javára. A gyári támogatás viszonylagosan csökkent és nem érte el azt az anyagi támogatást, amelyet a sokkal szélesebb társadalmi és így anyagi háttérrel rendelkező egyesületek ( pl. Vasas, Építők, Honvéd) tudtak adni vitorlás klubjaiknak.

             Ennek a változásnak ellenére a fűzfői fölény megmaradt 1956-ig. Volt ugyanis a sikereknek egy harmadik oldala is.

             Fűzfőn a nyári házi versenyeket és tréningeket arra is felhasználták, hogy kitanulmányozzák a vitorlák áramlástanilag legkedvezőbb alakjának gyakorlati megvalósítási módozatait. Egy-egy háziverseny tudatosan beállított vitorla alakokkal valóságos szélcsatorna kísérlettel azonos jellegű volt, illetőleg  gyakorlatilag annál sokkal értékesebb. A versenyekre való készülés egyik lényeges mozzanata volt az azonos típusú hajók között a leggyorsabbhoz a többi hajó vitorlájának hozzáállítgatása mindaddig, míg a sebességkülönbségek megszűntek, vagy igen csekélynek mutatkoztak. Akkoriban a terilén vitorlák nálunk ismeretlenek voltak. A pamut vitorlák alakjukat állandóan változtatták, szükség volt ezért folytonos utánaállításukra, „trimmelésükre”, különösen egy-egy erős szeles időszak vagy eső, vagy párás levegőben való vitorlázás után. A pamutvitorla alakját, különösen a hátsó él és a vitorla középső részeinek egymásba való átmenetét vitorlázás közben lehetett szabályozni. A vitorla bizonyos részeinek megnedvesítése majd vitorlázás közben a szél feszítő hatására lehetett a kívánt, versenyzési kísérletekkel kitapasztalt kellő alakot a vitorlába „belevarázsolni”. Egy  ízben , egyik fűzfői Kalóz csapatverseny  előtti délután a vitorla nedvesítő „trimmelésével” hét Kalóz foglalkozott a fűzfői öböl vízén. Csakhogy egy közbejött eső miatt a szárítási periódust nem sikerült a besötétedés előtt befejezni, a levegő nyirkossá lett, a vitorlák nem akartak száradni. Ez baj volt. Ha ugyanis a száradás nem a hajón, a szél vagy legalább a rudazat feszítő hatására történik, a hatás ellenkező lesz a vártnál : a vitorlák elromlanak, ahelyett, hogy hatásfokúk javulna. Ezért aztán a hét Kalózt kikötöttük felszerelve, feszes vitorlákkal a fűzfői vízkiemelő csatorna partjához és a csatorna parton gyújtott nagy tábortüzekkel szárítottuk ki. Másnap a hét Kalóz az első hét helyen futott be a célvonalon. Ez a kis példa illusztrálja a Fűzfőn megszerzett és kialakult áramlástani ismeretek eredményes gyakorlati felhasználhatóságát. Ez támogatta a fűzfői hajókat  hosszú ideig. Ezeket az ismereteket igyekeztünk közkinccsé tenni. Terjedtek is, de újabban ismét feledésbe mennek a magyar vitorlás sport kárára.

                     Hogy a vitorlára vonatkozó fűzfői gyakorlati és elméleti ismeretek hogyan segítették elő az eredményességet, arra még egy példát  elmondok. 1953-ban már nagyon megcsaooant a vitorlás szakosztály évi pénzellátmánya. Az egyiptomi macco-vitorlák lassan tönkre mentek, nem volt pénz a kicserélésükre. Közönséges angint tudtunk csak venni. De hol volt az akkor kapható angin mínősége egy kétszeresen cérnázott fonalból készült egyiptomi macco-pamuthoz ? Az a gondolatom támadt, hogy az angin formatartását, és felületi simaságát úgy növeljük, hogy a vitorla megvarrása után bekenjük egy sima műanyaglakkal. (polivinilakrilátot használtam erre a célra). Az eredmény minden várakozást felülmúlt. Vitorláink  - bár hitvány anyagból készültek  -  a műanyaglakknak köszönhetően a legjobbak közé tartoztak a Balatonon. Egyik vitorlázó – a Honvéd Vitorlás Szakosztály versenyzője  - amerikai ismerőse útján nylon vitorlához jutott. Nos, ez a műanyag vitorla, bár már közel állt a nálunk néhány évvel később elterjedt terilénvitorlákhoz jó hatásfok tekintetében, nem tudta felvenni a versenyt a fűzfői olcsó angin vitorlákkal – esős időt kivéve. Ilyenkor ugyanis az angin a vékony védőlakk alatt is menthetetlenül alaktalanná ugrott össze.

                  Ez tehát a FAK Vitorlás Szakosztályának története 1956-ig. A vitorlázás erősen technikai sport, nem tudtam ezért megállni, hogy a vitorlázás történetének adatai közé technikai adatokat és ismereteket ne keverjek. Ezek nélkül  -  a fenti sorok világosan igazolják  -  a fűzfői sportolók sikerei nem lennének érthetők.

                  1956 után a balatoni és hazai vitorlássport tovább fejlődött. Szervezési fejlődés, terilénvitorlák megjelenése, merőben újszerű hajótípusok elterjedése jellemzi ezt a korszakot, és a versenysport technikai jellegének további előtérbe jutása s ezzel együtt jelentős megdrágulása. Fűzfő e megváltozozz viszonyok közt, elsősorban a leglelkesebb vitorlázóinak eltávozása és a szükséges anyagi eszközök hiánya miatt, nem tudott lépést tartani egykori ellenfeleivel. Ma már nem „jegyzik” a nevét az eredményes egyesületek, szakosztályok között. A helyi adottságok azonban fennállnak és ez magában hordja a lehetőségét egy újabb fellendülésnek, a „hős korszak” visszatérésének.

Balatonfűzfő, 1975. X.31.

                                                                                       Dr.Kompolthy Tivadar